Január 24.

2012 február 8. | Szerző: Gesztenye13 |

Kezdett lelkiismeret furdalásom lenni, hogy lassan 3 hete,
hogy itt vagyunk és még nem néztünk meg egyetlen templomot sem. Amiről az
útikönyvek azt írják, hogy ezt mindenképpen látni kell, na azokon már túl
vagyunk, úgyhogy a bangkokforvisitors.com oldalon szoktam csemegézni.

Találtam is egyet, ami a képeken nagyon szép volt és nem
messze tőle van a Princess Mother Memorial Park is, gondoltam ez a két
látnivaló belefér egy napba. Sokszor csak az odaút hosszabb, mint amennyit ott
töltünk és akkor még haza is kell jönni.

Az útikönyv térképén szoktam megmutatni a sofőrnek, hogy mit
szeretnénk megnézni, mert ahogy mondom nem mindig jön rá, mire is gondolok.
Láttam rajta, hogy nagyon gondolkodik, mint kiderült Ők egész máshogy hívják a
parkot, a templom nevét meg teljesen másképp ejtik. Hát ez van.

Kerülő úton mentünk, mert a rövidebb út a kínai negyeden
keresztül vezetett, amit jobb volt most elkerülni a kínai újév miatt.
Gondolhatjátok mennyien vannak ott, miután mi is használjuk azt a kifejezést,
hogy „annyian vannak mint, a kínaiak“. Tömegnyomor.

Egészen rendezett városrészen mentünk keresztül, nem volt
szemét, nem volt lépten-nyomon kajásstand, így kajaszag sem, volt viszont normális
forgalom.

 

Wat Pichai Yathikaram

Nincs adat róla, hogy pontosan mikor épült a templom.
Majdnem biztos, hogy abban az időben, amikor Ayutthaya volt az ország fővárosa,
és a templom körüli terület volt a fő kikötője a fővárosnak. Amit tudnak az az,
hogy a templom elhagyatott volt, amikor a XVIII. század végén Bangkok lett a
főváros.

Az 1830-as években III. Rama király udvarához tartozó magas
rangú hivatalnok úgy határozott, hogy újjá építetti a templomot. Napjainkban
ezt az újjá épített templomot lehet megtekinteni.

Mint a legtöbb thai templom esetén, ennek a templomnak az
épületei is egy négyszög alakú, bekerített területen állnak.

 

A fent említett oldalon sok szép képet látam a templomból és
hűen tükrözték a valóságot. Ragyogó napsütésben voltunk ott és tényleg
hófehérek voltak a falak (gondolom az 1830-as évek óta párszor újrafestették).

Itt nemcsak a templomban, hanem már a környékén is mezítláb
kellett sétálgatni a tűzforró köveken. Hát Barniról nem vettem le, mert akkor
cipelnem kellet volna egész végig.

A fehér és arany háttér mellett ijesztőek voltak ezek a vad,
tűzes őrzők.

 

A szokásos meredek lépcsők itt is megvoltak, Barninak külön
túra volt felmászni, de a végén örült, mert talált magának szórakozást.

 

A templmtól elautóztunk a Memorial Parkig, ami olyan
eldugott helyen volt, hogy nem valószínű, hogy egyedül megtaláltam volna,
illetve egyedül be sem tévedek ilyen környékre.

Annak a háznak a környékét alakították át emlékparkká, ahol
a király édesanyja gyerekkorában élt. Sok helyen látszanak még az eredeti
épület falmaradványai.

Kiállítás keretében emléktárgyakat és fotókat lehet megnézni
az életétől. Sajnos fényképezni nem lehetett, remélem így is elhiszitek, hogy a
Hercegnő kedvenc sportja a síelés volt illetve a korcsolyázás. Egy hatalmas
vitrinben a sífelszerelése van kiállítva. Ott álva nekem a jamaicai bobosok
csapata jutott az eszembe. Basszus ebben az országban nem is ismerik a havat.

 

Egy külön kis épületben a Hercegnő gyerekkorának megfelelően
rendeztek be helyiségeket. Ezeket csak üvegfalon keresztül lehetett megnézni,
így nem sikerült jó képet csinálnom.

 

Az udvaron valami förtelem kiállítás volt, meg sem próbáltam
értelmezni.

 

Azt gondolom ebbe a parkba ritkán vetődik nem helyi ember,
akárkivel találkoztunk mindenki meg akarta érinteni Barnit, kérdés nélkül
fényképezgették, puszit dobáltak neki. Utálom ezt!