Január 14.

2012 január 30. | Szerző: Gesztenye13

Nagyon babonás vagyok, és örömmel konstatáltam, hogy
megúsztuk a tegnapi napot!

 

Reggel Barnit öltöztetve észrevettem, hogy valami megcsípte
a nyaka alatt, kicsit duzzadt volt, de nem vakarta vagy piszkálta. Ilyenkor
mindig rossz érzés kerít hatalmába, utálom a bogarakat, rovarokat… (sajnos itt
a szúnyogok is sok betegséget terjesztenek, sokkal tisztában sem vagyok).

 

A Marina parkba mentünk ma, mert a múltkor nem tudtuk megnézni
az egészet. Amikor Barnit beraktam a kocsiba láttam, hogy az egyik szemhéja
piros és kicsit duzzadt. Nem vagyok hipochonder, de jó pár betegség végigfut
ilyenkor az agyamban (huzatot kapott, árpa, kötőhártya gyulladás…).
Szerencsére V partner ilyenkor J,
és kérdezte, hogy előbb orvos vagy várjunk még, vártunk.

 

Mire elértünk a parkhoz Barnu elaludt, ezért előbb bementünk
a Szafari parkba, ahol már voltunk kétszer, így már nem olyan izgalmas.

V mondta, hogy az árvíz alatt ki kellett menekíteni az
állatokat, mert több, mint egy méter magas volt a víz. Tényleg más volt a park,
mint korábban. Átrakták az etetőhelyeket, sok helyen volt még víz, ahol eddig
nem (gondolom majd kiszárad), és voltak állatfajták, amelyekből sokkal kevesebb
volt, mint eddig.

Nagyon sokan voltak a parkban, gondoltuk, nem régen
nyithatott ki újra, de később mondta a sofőr, hogy gyereknap volt a hétvégén.

Közben felébredt Barni és nem lett csúnyább a szeme, de az
arcán és a fülén és bepirosodtak csípéshelyek. F@sz@!

A vadállatokat elválasztó kapuk nem is voltak bezárva, hanem
az őrők terelték az autókat. Izgi volt. Itt lehetett a legjobban látni a
növényeken, hogy meddig is ért a víz, szerintem legalább két méter magas volt.

A korábbi látogatásunktól eltérően iszonyú sok madár volt,
most fészkeltek, hihetetlen zajt csaptak.

Amikor először voltunk itt V-nek az sem tetszett, hogy ott
lehúztam az ablakokat, ahol a zebrák meg az antilopok vannak, erre ma a Ő volt,
aki a tigrisek mellett lehúzta az ablakot és úgy fényképezett. Annyira bátor!! J J J

Nem szeretem a madarakat, de ez gyönyörű volt.

 

A Szafari park kijárata után van a Marina park egyik
parkolója (nem kicsi!), ami tele volt. Elkanyarodtunk a másik parkolóhoz és
akkor úgy döntöttünk, nem megyünk be. Nem vagyok kiváncsi a sok lökdösődő ázsiaira.

 

Hazafele bevásároltunk, mert másnapra V vendégeket
hívott.

Délután Barni nagyott aludt, és amikor felébredt majdnem
elájultam, minden csípése feldagadt, alig bírta kinyitni a szemét, úgyhogy irány
a doki.

Nekem még nem igazi a lábam, eléggé sántítok, ezért amikor
kiszálltam az autóból és elindultam sántítva befele, már jött is egy fickó
tolószékkel, jaj mondtam nem én vagyok a beteg, de köszi! Szerencsére nem volt
senki, nem kellett várni. Amikor vizsgálták Barnit akkor vettem észre, hogy az
egyik füle nemcsak, hogy vörös, de egy kisebb méretű karfiolt próbál
megformázni (egyből eszembe jutott az első kutyusunk, aki a védőoltástól
beödémosodott, a szemén meg a fülén látszódott, de ilyenkor a legveszélyesebb ha a torka is bedagad).

Csak az allergiás reakcióra kapot gyógyszert, amíg
V várt a gyógyszerre és a számlára, mi addig lépcsőztünk. Szóval a kedve
nem volt rossz, csak a kinézete J.

 

Örültem, hogy gyorsan végeztünk, de nem tartott sokáig, mert
a még a kórház előtt V rávágta az egyik ujjára a kocsiajtót, úgyhogy
mentünk vissza. Szemét voltam, de nem bírtam ki röhögés nélkül. Fájhatott neki
rendesen, mert szakadt róla a víz a légkondis váróba. Amióta Grace klinika fan
vagyok, sokat tanultam orvoslásból, így tudtam mondani V-nek, hogy szakmai
berkekben azt mondanák az ujjára, hogy hamburgerujj, így neki most van egy
hüvelykujja, egy hamburgerujja, egy középső ujja…. és egy mocsi kedvese J.

Összehúzták neki a sebét, de nem volt semmi komolyabb
beavatkozás.

Egész este ápolhattam a két gyerekemet. Barnit oda is vettük
magunk közé aludni, hogy tudjam hallgatni a légzését.

Vasárnapra egy picit jobban nézett ki!

Január 13.

2012 január 27. | Szerző: Gesztenye13

Szóval miért nem ketten vagyunk itthon Barnuval.

Itt a külföldiek, illetve e tehetősebb thájok úgynevezett maid-et (ejtsd méd) alkalmaznak, akik elvégzik a házimunkát és sok esetben bébiszitterkednek is. A tehetősebb rétegnek (illetve a külföldieknek) szánt lakásokat, házakat úgy alakítják ki, hogy a lakáson belül „saját helyet“ alakítanak ki a maidnek. A lakásból is be tudnak menni, de általában külön bejárata is van, hogy ne kelljen a háziakon keresztül menni.

A „saját helyet“ nagyon-nagyon képletesen kell érteni. A mi lakásunkhoz tartozó maid szoba 1,75×2,25 méter és ebből nyílik a fürdőszoba, ami 0,8×2,25 méter. Ide tényleg csak egy budi, egy kézmosó és egy zuhanycső fér be, mondhatni a wc-én ülve zuhanyzik. És ablak nuku. Egyszerűen borzasztó! De sajnos általánosságban mindegyik hasonló paraméterekkel rendelkezik.

Ebben a házban külön lift van, elvileg a mienket nem használhatják. Mintha nem is a XXI. században lennénk.

Vannak maidek, akik ott laknak a családoknál (ezek főleg Thaiföld más vidékeiről jönnek a fővárosba, elsősorban munkalehetőség miatt, de vannak burmai vagy fülöp-szigeteki emberek is, legálisan-illegálisan, inkább ne firtassuk), vannak akik, reggel jönnek, délután mennek.

Ha nagyon beválik egy maid, egyre jobban részt vesz a család életében, főleg a gyerekekkel való foglalkozást illetően. Van amikor Ő vigyázz este a gyerekekre, hogy a szülők tudjanak szórakozni, de van, hogy viszik magukkal nyaralni is. Nekem kinyílt a bicska a zsebembe, amikor láttam, hogy anya-apa az egyik asztalnál kényelmesen reggelizik, a maid pedig a 3 gyerekkel egy másik asztalnál. Annyira kevés időt tudunk közösen tölteni, azt gondolom ki kell használni, hogy együtt lehetünk. Egy-egy estére még azt mondom oké, de nyaralás alatt nem!

Egyenlőre el sem tudom képzelni, hogy ne én fektessem le Barnit, nemhogy az Anyukám vagy egy idegen. NEM!!! És nem vagyok ősanya típus.

 

Én mondtam V-nek, hogy szerintem nekünk nincs szükségünk maid-re, de ő ragaszkodott hozzá. Mondjuk, amikor mi otthon voltunk oké, hogy valaki mosott-vasalt rá, takarított utána, de erre most itt vagyok én J!

Ahhoz ragaszkodtam, hogy ne lakjon itt. Az első hölgy, aki ismerős lévén került ide, két vagy három napig volt, mert annak ellenére, hogy V-vel előre megbeszélték, hogy nem fog itt lakni, mégis is akart. Hát nem volt hosszú munkaviszony.

A második maid kb november közepe óta van itt, aranyos egyébként. Egy probléma van, hogy mindig németül szól hozzám (volt egy német kapcsolata) én meg mindig angolul mondom, hogy nem tudok németül (biztos összekever V-vel J), de megérti az angolt. Mondjuk ne az én angolomat vegyük tudásnak! Sajnos!

 

Mondjuk a házimunka nem az én sportom, de most, hogy egész nap itthon vagyok Barnival kikapcsol amikor főzök, vasalok, most csak főzök.

Takarítani kevésbé szeretek, de nem hiszem, hogy minden nap ekkora takarítást kell csinálni, ami itt minden nap történik. A fürdő minden nap domestosos sokkon megy keresztül. Én biztos hogy csak hetente 2x csinálnám meg, de akkor sem fulladnánk meg a koszban.

A mosást is a csajszi intézi, hát…. Lehet, hogy én nem tudok mosni, de nálam nem szokott a mosógép orrán-száján és minden létező nyílásán dölni a hab. Vagy ilyen koszosnak gondol minket.

 

Na de hogy jót is írjak (egyébként nem a személye ellen van kifogásom, hanem pénzkidobásnak tartom), ha megkérjük főz is nekünk. Na én most megkértem. Annyit mondtam neki, hogy thai kaja legyen és no spice! Az alapanyagokat Ő vette meg, de néztem amikor főzte.

 

Zöld curry-s csirke

 

Alapanyagok: a zacskókban valami kimért cucc volt, zöld curry, a világosabb valami cukorféle, kókusztej, a tálban pedig helyi zöldség és fűszernövény. A helyi zöldség nevét múltkor megnéztem a szupermarketben, de legközelebb leírom, mert megjegyezhetetlen

Segédkukta

Az elkészült étel

A rák csak nasi volt, a söfőr mondta neki, hogy én szeretem a halat, meg a tengeri herkentyűket. Nagyon jó volt

 

Kóstolás után: hát nem lesz a kedvencem, de nem bántam meg, hogy megkóstoltam. Nekem túl fűszeres volt, hiába mondtam, hogy no spice! Később a söfőr kérdezte milyen volt a kaja, mondtam, hogy nekem csípős. Erre mondta, de hát csak egy db chili volt az egész kajába! Tehát megtanultam nem elég azt mondani, hogy no spice, a jelszó: no chili!

Január 9-12

2012 január 26. | Szerző: Gesztenye13

V számára elkezdődtek a dolgos hétköznapok, ketten
vagyunk itthon, illetve nem, de erről majd később.

Ezt a hetet még az átállás határozta meg, nem nagyon akartam
rángatni Barnit, aludjon amikor akar, de jól vette az akadályt. Aludt délután
és este, bezzeg én esténként abszolut nem voltam álmos napközben meg szenvedtem
rendesen. Majd az idő gyógyulász hoz J!
Úgyhogy javítom magam, miattam nem nagyon mentünk sehova, csak vásárolni és az
IKEA-ba (ember alig volt, azok sem helyiek, jó feeling volt).

 

Nem sokat tévedtem, amikor írtam, hogy gyakran fogunk
lejárni a medencéhez, eddig minden nap. Egyelőre a medence szélén lévő
díszkavicsok vízbe dobálása a fő szórakozás és ezzel párhuzamosan Anya
kinevetése, amint szedi ki a kavicsokat a vízből. Közben én is rájöttem, hogy
jobban járok, ha hagyom pelusba rohangálni, mert különben szandálostúl megy a
vízbe.

Több kisgyerekes család is lakik a házban, párral már
összefutottunk, de még nem alakulnak a „barátságok“. Bár Barni követ mindenkit,
mint egy kiskutya.

 

Hogy mégis írjak valamiről, írok a lakásunkról és az ahhoz
vezető útról.

V már akkor kezdte nézni a lakásokat, amikor mi még
javában otthon voltunk. Küldte nekem a képeket, meg a honlapokat az
épületekről, a lakásokról és a közös helyiségekről, hogy válasszunk és mire mi
kijövünk minden el legyen rendezve.

V mondta, hogy én vagyok itthon többet, az a fontos,
hogy nekem tetszen a lakás. Ez oké, de ennyire fontos a környék is. Pesten, a
belvárosba lakva mindenhova eljutottunk Barnival, magamra kötöttem a kenguruba
és mentünk. Ő nagyon jókat aludt és meg közben elintéztem mindent, vagy csak
szimplán nem ültünk otthon. De sokat használtuk a babakocsit is, főleg, hogy
napközben csak a babkocsiban aludt, szerintem a XIV. kerület minden
kövét-bokrát névről ismerem J.

Valahogy itt Bangkokban is valami ilyemit szerettem volna.
El sem tudtam képzelni, hogy milyen körülmények vannak itt kinn. V ugyan
mondta, hogy itt nem fogok a háztól a parkig elsétálni babakocsival, de csak
legyintettem. Oké, kivételesen igaza volt.

Így miután kijöttünk először együtt néztünk lakásokat, emlékszem
az első szombatra, amikor 4 ingatlant akart az ingatlanos csajszi megmutatni.
Az első egy lakóparkban volt és annak ellenére, hogy szombat volt több mint 1
órát autóztunk odáig, de teljesen hiába. Olyan szakadó eső volt, hogy ki sem
tudtunk szállni az autóból. Teljesen be volt borulva, nem vártuk meg, hogy
elálljon. A következő ingatlanig újabb órás autókázás, de ezt legalább meg
tudtuk nézni. Ez is egy ház volt, hatalmas, és ez volt a lakópark szélén, ahova
nem szívesen mentünk volna a kigyók miatt.

Ezeket a lakóparkokat úgy kell elképzelni, mint egy kis
falut, általában földszint+emeletből állnak a házak, 3-5 különböző típusú ház,
általában kerítéssel elválasztva és rengeteg, de rengeteg burjánzó növény.
Tulajdonképpen van, ahol egyik háztól a másikig sem lehet ellátni a növényektől.
Nagyon kicsi az autóforgalom (reggel és este sem vészes), lassan mennek az
autók, elég családközpontú. A bejáratoknál őrök, nem mehetsz be, hogy szeretnél
körülnézni. Vannak közöségi területek, épületek, medence, fitnesz, kávézó,
üzletek, fodrász, a nagyobbakban iskola is. Szóval elég klasszak, de én jobban
szeretem a városi feelinget.

És egy nap ennél többet nem tudtunk megnézni, mert Barni
türelme eddig tartott. Üvöltő gyerekkel meg kinek van kedve kocsikázni.

 

Változtattunk a folyamaton és csak én (meg persze Barni) nézelődtem
az ingatlanos csajszival. Az első pár ingatlanban olyan borzasztóak is voltak,
hogy szinte rohantam ki a lakásból (eleinte uralkodtam magamon, hogy ez ne
legyen az arcomra írva, de aztán már elég volt rám néznie a csajszinak és
indultunk tovább). Annyira emlékszem egy hatalmas, 4 szobás, 4 fürdőszobás
lakásra, aminél azt mondta a csajszi, hogy a fürdők nem túl nagyok, ami a
valóságban azt jelentett, hogy V be se fért a fürdőszobába.

Úgye volt egy, ami nagyon tetszett, de az nem jött össze. Utána
mindegy mit mutatott, nem tetszett. Tavaly nyár végén V mondta, most már
válasszunk valamit, mert a szállodában soha nem fogjuk otthon érezni magunkat
(szerintem meg Bangkokban nem fogjuk). Akkor megnéztünk megint két lakást, amik
szintén nem tetszettek nekem, ezért mondtam V-nek nekem mindegy válasszon Ő,
amin persze megsértődött.

A legnagyobb probléma az volt a lakásokkal, hogy a sötét,
már majdnem fekete parketa miatt minden lakás nagyon sötét volt. Szerintem nem
megoldás, ha egész nap égetjük a lámpát. A másik probláma a méret volt.
V ragaszkodott a 3 szobához (háló, Barninak és egy vendégszoba), és itt
általában a 3 szobás lakások, házak 300 nm-nél kezdődnek, de láttunk 500 nm-es,
két emeleten elhelyezkedő lakást is. Borzasztó.

Nekem jobban tetszik egy kicsi, barátságos lakás, amin
látszik, hogy igazi otthon, mint egy 50 nm-es hálószoba, ahol nem is találom
meg a másikat, arról ne is beszéljünk, hogy mire a klima lehűti a szobát
felforr az agyam.

 

Nemsokkal a hazautazásunk előtt szólt az ingatlanos csajszi
(gondolom a töke tele volt velünk, akkor is ha ez a munkája), hogy van egy új
ház, aminek világosak a lakásai és nem túl nagyok. Megnéztük és azt mondtuk
oké. Nekem ez sem tetszett igazából, de már leszarom. Annyira UTÁLOM ezt
avárost, teljesen mindegy hol lakunk. Haza akarok menni.

 

Anno, amikor megnéztük a lakást, mondta a tulaj, hogy az
épület környékét még most rendezik, de ott is minden nagyon szép lesz. Az
azonos nagyságú lakások egyformán vannak berendezve, van egy bemutatólakás,
amit megnéztünk. Na az igazság az, hogy még a mai napig is csinálgatják a
lakásokat (egész nap fúrnak-faragnak, csiszolnak – qurva jó hallgatni, és néha
nem kapunk levegőt a vegyszerek szagától), gondolom, amikor kiadnak egyet,
akkor fejezik be teljesen.

A bérleti díj ahogy megyünk felfele, úgy nő, mi a
büdzsénkhez képest a legmagasabb emeletre akartunk jönni, de még ide is
felhallatszik az utca zaja. Nem az autók zaja a zavaró, hanem az egyéb zajok
(van egy hülye madár, ami egész éjszaka mondja a magáét, ennél még egy kakas is
jobb), illetve az őrök sípolása. Amikor az épület parkolójából ki akar menni
egy autó az őr megállítja a forgalmat és kiengedi, de ezek fújják éjjel is,
amikor nincs is forgalom, lehet lenyelte.

Kilépve a liftből ezt látjuk, ami szép-szép, de nincs
légkondi, így amikor süt a nap, kb 45 fok van (szeretnék ide virágot, csak meg
kell találni azt, amelyik bírja ezt a klimát

Az ajtóból, hátul a konyhaajtó látszik

Konyha, jól felszerelt és van hely bőven

A konyhából nyílik a mosóterasz J, azon a falon, ami nem
látszik van a lakás összes légkondijának a kültéri egysége, ha több is megy
szintén 45-50 fok van, viszont a ruhák 20 perc alatt szárazak

A mi hálónk

Fürdőnk

Barnu szobája

Alvó gyerekkel

Barni fürdője, nem használjuk, nálunk fürdik

Vendégszoba, ennek is van fürdője

Kicsi terasz, még virágok nélkül

Kilátás

Január 5-8

2012 január 23. | Szerző: Gesztenye13

Ott hagytam abba, hogy beléptünk a lakásba.

 

Mást nem akartam megcsinálni, csak Barni szobáját annyira
összerakni, hogy legyen hol aludnia. Mert hát igen, Barni saját szobát kapott!
Nemcsak a játékok lesznek ott, hanem megpróbáljuk, hogy ott is aludjon.

Leszedtük a rácsot az ágyáról és órák alatt sikerült a leesésgátlót
is felrakni (amilyen egyszerű szerkezet, annyira bonyolult üzembe helyezni J). Barnu ruhái, játékai
egy bőröndbe voltak csomagolva gyorsan átpakoltam a szekrényébe, amíg
V elugrott vásárolni, mert nem volt itthon semmi.

Az esti altatás könnyen ment, de nagyon fáradt is volt. Én
bezzeg nem voltam álmos, miért is lettem volna, hiszen ekkor otthon kora
délután volt. Beszélgettünk V-vel miket kellene venni a lakásba, hogy egy kicsit
barátságosabb legyen. Úgye vettem én virágokat még a másik helyen, de azok nem
igazán élték túl a távollétemet. Na nem én hiányoztam nekik, hanem a locsolás,
illetve sok volt a tűző nap.

 

Még nem is készülődtünk a lefekvéshez, amikor Barnu
felébredt, szerintem a kis szervezete a délutáni alvásnak hitte csak ezt az
alvást. A nappaliban lévő ülögarnitúrának van egy része, amin kényelmesen elfér
egy ember, azt bevittük a szobájába és odafeküdtem mellé. Jó másfél óra múlva
aludt csak vissza mellettem és sokszor fel is ébredtünk. Nehéz volt ebben a
melegben aludni és a helyünket sem találtuk.

 

Reggelre megszoktuk a meleget

Pénteken kipakoltuk a bőröndöket, én próbáltam a
szekrényekbe is valami rendszert kialakítani. A mi szobákban lévő 4 szekrényből
V 4-be bepakolta a ruháit, hát ezt nem hagyhattam annyiba és mindent
átrámoltam. Amikor átköltözött minden doboz ki lett pakolva, de oda ahova
puffant. Ettől tudok a falra mászni, szerintem nincs még egy pasi, akinek ennyi
sz@r@ lenne, mint V-nak. Lesz majd időm elpakolgatni, szelektálni.

Délután elmentünk vásárolgatni, mert itt nincs olyan, hogy
egy üzletben mindent meg tudsz venni, illetve nagyon eltérő a választék is.

Amit nehéz lesz megszokni, hogy nincs olyan üzlet a
környéken, ahova csak le tudok ugrani, ha éppen valami nincs itthon (az előző
helyen kettő is volt, az egyik egész közel, a másik kicsit messzebb, de még
elérhető helyen). Nálam általában főzés közben derül ki, hogy valami biztos,
hogy nincsen itthon. Meg más úgy „háztartást vezetni“, hogy nem érzem
otthonomnak ezt a helyet!

A második éjszakánk is hasonlóan telt mint az első, talán
több időt töltött az ágyában, de sokszor keltünk és nagyon sokat ivott nemcsak
napközben, hanem éjszaka is. Ennek nagyon örülök, mert tavaly ez volt a
legrosszabb, hogy nem evett-ivott.

 

Szombaton nekivágtunk, hogy bejárjuk Thaiföld új
látványosságát, az IKEA-t, ami tavaly novemberben nyílt. 

Alapterületre sokkal
nagyobb, mint nálunk az Örsön lévő, de a választék szinte ugyanaz. És drágább,
mint otthon, amin elcsodálkoztam, hisz itt az átlagkereset alacsonyabb, mint
nálunk. Sok helyit láttunk az üzletben, főleg az étterem részen, ahova mi is
beültünk és Barni megkapta a havi sültkrumpli adagját is. Semmit nem eszik
akkora élvezettel, mint a sültkrumpli, olyankor se kép-se hang J!

Barnit természetesen végig cipelni kellett. És persze az
Apja nem vihette. Ha leraktam nem haladtunk egy métert sem, mert minden
berendezett szobában megtalálta a lámpát és fel-le-fel-le…..

Mire a piactérre értünk már menni alig bírtam, a lábam még
mindig nem az igazi és hát Barni cipelése nem teszi túl jót neki. Ha beraktuk a
kosárba ordított, ha V hozzáért ordított, de a lámpaosztály megmentett.
Aminek elérte a kapcsolóját, azoknak a lámpáknak nem volt menekvés.

Aztán én is ki lettem elégítve, beszabadulhattam a gyertyák
közé! Olyan csoki illatú gyertyákat vettünk, hogy bele tudnék harapni! Otthon
nem láttam, hogy lenne ilyen.

Amíg V intézte az anyagi részét a vásárlásnak, elvittem
Barnit fagyizni, kemény (felfelé kerekítve) 50 Ft-ot fizettünk érte. Hát Barni
elfelejtette, hogy milyen a fagyi, az első falat után csak nézte, hogy hideg,
meg nem lehet harapni. Na izgalomra azért nincs szükség, hamar túltette magát
az első sokkon és rákantatnt a témára.

A parkolási rendszer azonban teljesen más mint otthon. Nem
viheted oda a bevásárlókocsit az autóhoz, de a kijáratnál van egy rakodásra
fenntartott rész. Addig álhatsz oda, amíg átpakolod a cuccokat. Az nem tudom,
hogy működik, ha egyedül vagy. V szerint nyugodtan otthagyhatod a kocsit
telepakolva, amíg elmész autódért a kutya sem fog hozzányúlni. V annyira
elfogult ezzel az országgal szemben, hogy akkor sem hinné el, hogy
bűncselekmény történt, ha vele történne!

 

Vasárnap délelőtt megint elmentünk vásárolni megint egy
másik bevásárló központba, mert kenyérpirítót akartunk venni.

Az étkezési szokások itt teljesen mások, mint otthon. A
helyiek nem igazán esznek hideg kaját, így péksüteményt sem. A főleg külföldi
vásárlóréteget megcélzó üzletekben van sokféle pékáru, de nagyon más mint
otthon. Vannak közöttük, amik frissen finomak, de másnap már nem lehet megenni,
mert olyan kemény. Amelyiket meg lehet enni, az nem olyan finom, illetve muszáj
hűtőben tartani, mert gyorsan megromlanak. Én meg személy szerint nem szeretem
a hideg kenyeret (egyébként ez jó, mert szinte alig eszünk kenyeret), viszont a
pirítóst igen, sőt Barni is nagyon szépen megeszi.

Mivel a helyiek nem használnak kenyérpirítót, így aranyárban
adják. Kb. tíz különböző márkájú, méretű, árú gép volt kirakva polcra, de ez
teljesen másodlagos, úgyanis egy fajta van raktáron. Jó kis rongyrázás mi?

A konyhagépek között bóklászva, Barnit szigorúan én cipelve
megláttuk, hogy itt is elkezdták árulni a kávégépünket. Karácsony előtt
bóklásztam a honlapjukon így teljenes képben vagyok, hogy nálunk 35.000 Ft-ba
kerül, itt kb. árat írok, mert nem tudom a pontos árfolyamot 120.000-130.000
Ft. És ez a különbözet jellemző minden olyan termékre, amit kimondottan az itt
élő külfödieknek szánnak.

Megnéztük a kapszulák árát is, ami majdnem a duplája, mint
otthon. Kiköltözéskor hoztunk bőven kapszulát, remélve, hogy nem akad fenn a
vámon, illetve barteleztünk is most decemberben, V diplomata ismerőse
hozta a mi kapszuláinkat, mi meg az ő könyveit J!!
Kikérem magamnak, ha valaki kávéfüggőnek mer nevezni.

Mikor már nem bírtam cipelni Barnit megkerestük a
lámpaszekciót és addig ott táboroztunk, amíg V megvett mindent, amit kellett.

Egyébként Barni megéri a pénzét, nem tudom honnan, de
megtanulta, amikor felültetem a nyakamba úgy rugózik, mint aki igazi lovon ül,
jól elszórakoztatunk mindenki körülöttünk. Kinézem belőle, hogy fog szerezni egy ostort!

 

Délután felfedeztük a medencét, egy külön rész van a kicsiknek, ahol a víz csak 40 cm és van egy kicsi játszórész is a
gyerekeknek, lassan Barni is belenő!

 

Az épületben a közös helyiségek a 7. emeleten vannak, innen
csináltam ezt a képet, látszik a mi ablakunk is, középtájon ahol a függöny be
van húzva (20. emelet)

                            

 

Az éjszakánk már jobb volt, már csak rövid fennlétek
fordultak elő.

 

Már az előző bejegyzést is ezzel kellett volna kezdenem:

Boldog új évet kívánunk mindenkienk és főleg jó egészséget!

Bambi köszönjük a jó kívánságokat, olvasgatom a naplódat,
amikor Barni engedi és gratulánunk az óvoda területén elért sikerekhez J. Hát nem volt semmi!
Mindenkinek nehéz volt, remélem nekünk még messze ez az időszak, a sírás
kerülget, ha rá gondolok.

Január eleje

2012 január 13. | Szerző: Gesztenye13

Hát akkor folytassuk….

 

Gondoltam kipihenem magam a tanulás után, így nekiálltam
takarítani, lakást feldíszíteni. Hát lassabban ment, hogy az egyik lábamon
folyamatosan egy gyerek lógott, de már nem volt képem lepasszolni Anyunak, mert
sokat volt vele, amíg én tanultam.

A takarításnak két kimenetele volt, egy viszonylag tiszta és
rendezett lakás (kb. egy napig) és egy lesérült takarító, ugyanis a vízes
padlón hatalmasat estem valahogy a csípőmre. Leginkább akkor fájt, amikor
feküdtem, így leginkább mozgásban voltam. Ha lassan is, de menni tudtam,
viszont vezetni nem, így lőttek a kényelmes, nyugodt ajándékvásárlásnak is.

17-én megérkezett V, elé kimentünk a reptérre, de úgy
vezettem, hogy a kezemmel emeltem a lábam a kuplungra (ez a városban egy élmény
volt), így már a reptéren átadtam neki az autót. Egyénként tök jó fej voltam,
vittem V-nek kabátot, mert gondoltam, hogy nem lesz nála semmi meleg ruha. Az
más lapra tartozik, hogy a parkolóban hagytam a kabátot, így végül egy szál
ingben sétált ki az autóig.

Nagyon vártam, hogy V hazajöjjön, de tudtam, hogy
innentől már csak napok vannak, hogy csomagolni kelljen.

 

Szeretem a karácsonyt és mindig nagyon vártam, és ez volt az
első karácsonyt, amit már Barni is megélt, tetszett neki a sok fény, a
gyertyák, a csillagszóró és persze az ajándékok. Az elmúlt hetekben kialakult
napi ritmusunk ugyan borult az ünnepeket alatt, de jól teltek az ünnepek.

Nem úgy az azt követő napok. Tesómék karácsonyra nem csak
ajándékot hoztak, hanem valami jó kis hányos-fosos vírust is, ami szépen sorban
mindenkit levett a lábáról. Én speciel ilyet 
még nem éltem át, szerencse, hogy az igazán rossz része csak egy nap
volt. A legjobban Barni vészelte át, de nagyon sajnáltam szegényt. Hányás után
mindig próbált inni, de semmi nem maradt meg benne. Én előtte egy nappal voltam
rosszul, de mozdulni nem bírtam, ő bezzeg két hányás között úgy eldugta
V telefonját, hogy napokig nem találtuk meg (ekkor már hetek óta nem
találtam a távkapcsolót, amit szintén eldugott, Apukám a karácsonyi készülődés
közepette úgy elrakta az asztalról a V ajándékát, hogy ajándékozásig sem
lett meg, csak pár nappal később).

Az ünnepek között Barni nagyfiú lett, egyszer az én
rosszullétem miatt, egyszer a fáradságtól szopi nélkül aludt el. Hát nagyon
vártam ezt a pillanatot. Az utazás miatt még összebújtunk a többi este, de ez
már végefelé járunk a dolognak.

Szilveszter este ettünk először rendes ételt, de még nem
igazán kellet volna!

 

Másodikán V nem volt otthon, de én már egész nap
válogattam, pakolgattam, csomagoltam. Nagyon rossz nehéz szívvel, szomorúan bepakolni
a bőröndbe.

Álltam a ruhásszekrény előtt és nem bírtam felfogni, hogy
két nap múlva a 30 fokban nincs szükség bélelt nadrágra, harisnyára és a
szőrmés mellényre. Végül a legmelegebb ruhák maradtak, de biztos lenne olyan,
aki hülyének nézne, hogy miért hoztunk ki 5 db harisnyát a gyereknek.

A rengeteg ajándékba kapot játékot is szelektálni kellett,
mert nem fért el minden, főleg a súlykorlát miatt. Az egyik bőröndöt le tudtam
mérni, az 30 kiló volt, de a másikat nem tudtam úgy tartani, hogy a mérleg ne
írja ki, hogy error. Az biztos volt, hogy nehezebb, mint a másik.

Barni hozta a formáját és ahogy elfordultam minden repült ki
a bőröndből, valami dobálós sportot kell keresni neki!

A csomagoláshoz áznéztem a szobában lévő összes szekrényt,
aminek meg is lett az eredménye több hetes száműzetés után meglett a
távkapcsoló, majd nem sokkal később a telefon is. Egyébként akkor is benéztem a
szekrényekbe, de teljesen betornázta a ruhák mögé a dolgokat.

 

Harmadikán a legfontosabb programunk a szandálvásárlás volt.
Nem néztünk ki hülyén egymás mellett az üzletben egy másik családdal, akik
éppen a csizmakészletüket töltötték fel.

A csomagolás nagy részét délután be kellett fejeznünk, mert
a két nagy böröndöt V elvitte Anyukájához, aki kihozta a reptérre.

 

Így negyedikére már tényleg csak a maradékot kellett
elpakolni és rendet tenni a lakásba. A magyar „ízek“ közül nekem leginkább a
túró hiányzik kint, így utolsó nap reggelire kaptam túrós kalácsot, indulás
előtt meg ettem egy kis vargabélest, ami Barninak is nagyon ízlik egyébként,
szép adagot meg is evett belőle ő is J.

A kocsiban egész úton azon gondolkodtam, hogy mi legyen
Barni téli dzsekijével. Vigyük magunkkal, vagy Anyuék hozzák haza, de hátha
szükség lesz rá pl. Kairóban el kell hagyni a repteret egy riadó miatt, vagy
bármi történhet. Tiszta zizi voltam. Végül a kabát maradt, de a meleg sapit
vittem, hátha…

Egy óra után kicsivel értünk ki a reptérre. Gyorsan
becsomagoltattuk a gyerekülést majd következett a becsekkolás.

V nem kis küzdelem árán felrakta a szalagra a
legnagyobb bőröndöt, mire  a csajszi
közölte, hogy 32 kg-nál nem lehet több a csomagban, vegyünk ki 2 kg-ot belőle.
Bőrönd le, hagy izmosodjon Apuka, 2 kilónyi könyv átpakol az otthon 30 kg-ra
hitelesített csomagba, bőrönd vissza. Így már oké. A 3 bőrönd és a gyerekülés
közelített a 90 kilóhoz, de még jók vagyunk.

Jött az általam nagyon nem szeretett rész, a búcsú előtti
percek, de Barni megoldotta, mert mindenkit elvitt egy kör mozgólépcsőzésre,
így gyorsan eltelt az idő. A sírógörcs most sem maradt el a részemről, de
legalább a biztonságiakat felrázom kicsit, mert a sírástól olyan foltok vannak
ar arcomon, mint aki valamilyen biológiai fegyvert áldozata lett.

A VIP váró fele csorgattam a nyálam egy kicsit a Frey-will
pultoknál, de aztán szednem kellett a lábam, mert a fiúk már messze járnak. A
váró szerencsére jól el van látva állólámpával, így Barni szórakozása adott, 1
órán keresztül kapcsolgatta fel-le őket. Én nyugodtam megkávéztam.

A gépünk kicsit csúszott, valószínű a nagy köd miatt, de
aztán beszállhattunk. Októberben mikor jöttünk haza a Kairó-Bp részen
turistajegyünk volt, így a visszaúton sem volt másképp, V nem tudta
átrakatni a jegyünket, mert bezzeg Ő a rövid úton is business-en utazott!
Igazából a szék ugyanaz csak egy csurba függönyt húznak el, hogy ne lehessen
látni mi történik náluk (ezt nem véletlenül írom)! Barni szerintem emlékezett a
fejünk felett lévő lámpákra, mert ahogy leraktam a székbe, felállt és próbálta
elérni. Nem érte el, csak az ölemből.

A nyálas idő ellenére sima volt a felszállás, gyorsan a
felhők felett voltunk, ahol ugyebár mindig süt a nap, momentán telibe a szemembe.
Így inkább a repülőn nézelődtem és láttam, hogy V-n kívül csak egy Egyptair
egyenruhás pasi ül a business-en, amikor is megjelent egy nagyon dekoratív
sztyuvi és szépen elhúzza az elválasztó függönyt. Alaposan meg is igazította,
biztos, ami biztos senki se lásson oda. Oké gondoltam magamban, mint a turistán
utazó pórnépnek nincs jogom még csak oda se látni, nemhogy nézni mit csinál V,
de mint a gyereke anyjának igenis jogom van!!! Gondoltam odahívom ezt a
sztyuvikát, hogy megmondjam a véleményem, de a nagy gondolkodásba arra jutottam
biztos nem ért olyan jól angolul, hogy boldoguljunk! Remélem mindenki tudja,
hogy csak hülyéskedek!

 

Viszonylag gyorsan hozták kaját és hát kértem Barniét is,
mert egész szépen használja csáprágóit és ha ízlik neki valami el is pusztítja.
Mondta a sztyuvi (ez egy másik volt, a dekoratív azóta sem bukkant elő a
függöny mögül), hogy várjak egy kicsit. Ezt Barni vagy nem hallotta, vagy nem
érdekelte nekiállt enni az enyémet. Mivel annyira nem voltunk éhesek, (Barni a
déli vargabéles után a reptéren evett 2 kis joghurtot, amit V Anyukája
hozott neki, majd a váróban egy kicsi pogácsát és 1 túrórudit-mondom, hogy van
huzatja) elosztottuk. Egyszer csak ott a sztyuvi egy üveg bébiétellel (Unilever
4 hós kortól) és egy üveg sütőtöklével, mondom mi nem kértünk ilyet, ez a
gyerek már ételt eszik. Egyébként volt egy másik kisgyerek is a gépen, lehet ők
kérték. A legjobb az egészben, hogy tavaly májusban ezen a járaton nem lehetett
kérni külön bébipapit.

V nagyon jól elszórakozott a függöny mögött, egyszer
sem nézett ránk, szidtam is rendesen. Kaja után lámpáztunk még egy ideig (a két
kapcsoló között van a sztyuvihívó gomb, így kitekert nyakkal végig figyelnem
kellett, hogy ne hívja oda őket félpercenként) majd Barni aludt egy órát. Utána
odavittem V-nek, mert már elegem volt. Éppen visszaültem a helyemre, amikor
felvillantak az öveket bekapcsolni lámpa (megkezdtük az ereszkedést) és
V szinte felpattant a székből és hozta vissza Barni. A fülbedugulás
szempontjából rossz csak a leszállás. Mivel Barni nem cumizik úgy gondoltam
próbálom itatni és legvégső esetben szopi. Egy ideig iszogatott, de aztán
ordítani kezdett és a fülét markolászta. V egyből jött osztani azt észt,
hogy itassam, de ha egy gyerek nem akar inni, akkor és fejen állok akkor sem
tudom megitatni.  Megpróbáltam lefektetni
az ölembe, hogy akkor szopi, de feszítette magát vissza az ölembe és sírt. Hát
akkor hagytam sírni, attól is kidugul a füle.

Hát túl sok mozgástere neki sem volt.

 

Sötétbe érkeztünk meg Kairóba, csak a fényeket láttuk
leszálláskor. Kairóban a repülő messze áll meg a termináltól, busz visz oda
minket. V magához vette a kisbőröndömet, nekem csak a kézitáskám maradt és
Barni. Nem tülekedtem a kiszálláshoz, a busz úgyis mindenkit megvár.
V gyorsan kiszállt majd engedtek minket is. Felszállva a buszra keresem
V-t, de nem láttam. Visszanézek a gép felé hátha eljöttem mellette csak nem
vettem észre (ez egyébként kizárt), de nem láttam sehol. Kérdeztem hangosan
Barnit, hogy hol az apja, amikor egy srác mondja, hogy elment egy másik
busszal. Néztem bután, hogy milyen busszal, meg hogy hova. Lassan mi is
elindultunk, amikor tudatosult bennem, hogy ott vagyunk ketten Barnival útlevél
és repjegy nélkül, mert azok V-nál vannak. Ekkor már csak reménykedtem, hogy
ugyanoda visznek, ahova Őt vitték. 
Odavittek. Azt monda a business utasoknak külön busz jár, igaz Ő volt
rajta meg az Egyptair-es fickó összesen, de ez jár (bezzeg, amikor én is business-en
utaztam, akkor nem járt, vagyis járt a busz csak nem jött).

 

Bp-en nem kaptunk beszállókártyát a másik gépre, így először
azt intéztük. Látta a srác, hogy hárman vagyunk, de V külön szólt, hogy
egymás melletti jegyeket szeretnénk (II 
III  II – így vannak az ülések egy
sorban, logikus lenne, hogy középre kapunk hármat). Ami nekem logikus az arab
fickónak nem volt, kaptunk kettőt a szélére és egyet mellette a középső részen.
Valószínű V sem bízott az arab logikában, mert külön megnézte hova szólnak
a kártyák. A legjobb az egészben, hogy mi ültünk volna V-vel egymás mellett és
Barni külön. Kaptunk új kártyákat, mostmár középre és egymás mellé.

Mostmár csak 3 órát kellett átvészelni a reptéren. Itt is be
tudtunk ülni a VIP váróba és eleinte jó volt, mert rajtunk kívül 2 pasi volt és
rengeteg lámpa, aminek a kapcsolóját pont elérte Barni, ha felmászott a
fotelbe.

 

Ezzel elég jól elszórakozott egy jó darabig, de egyre többen
lettünk így először V majd én vittük el sétálni Barnit. Mi nem jutottunk
túl sokáig, mert találtunk egy golfautót, amin rengeteg érdekes dolog volt. Az
utolsó 1 óra volt húzos, akkor már nagyon fáradt volt Barni. Legjobban az
internetezés kötötte le, de vártuk már nagyon a beszállást.

Ami a következő tortúra volt, annyira lassan haladt a sor a
biztonsági ellenőrzéshez, hogy az elsők már szálltak be a gépbe, de a sor vége
még nem látszott. Barni hisztizett egy sort, de senkit nem hatott meg annyira,
hogy előre engedjenek. Na mindegy eljutottuk a géphez. Elfoglaltuk a helyünket,
én átöltöztettem Barnit alvós ruhába és vártunk a felszállásra és az előttünk
álló 7.5 órás repülőútra. Barni egyből kiszúrta a világító gombos kapcsolót
illetve a pici olvasó lámpákat, őt innentől kezdve nem érdekelte más.
Felszállás után lefektettem a középső ülésre, de nem akart aludni az
ultrafáradság ellenére, csak a kapcsolóval szórakozott. Mire hozták a vacsit
elaudt, így evés után mi is megpróbáltunk aludni, de sehogy sem volt jó.

 

Tizenakárhányadik ébredésem után már nem is próbáltam
elaludni, hanem szugeráltam a monitort, hátha hamarabb odaérünk. Nekem nagyon
bejön ez a kijelző folymatosan tájékoztat, hogy merre járunk, milyen magasan
vagyunk, mekorra utat tettünk meg, mennyi van hátra stb…

 

Két órával a leszállás előtt kezdtek mozgolódni a sztyuvik,
készültek a reggelik. Ha nem is vagyok éhes akkor is várom, mert legalább
történik valami. Barni pont akkor ébredt amikor kezdték osztani a kaját (szóval
megint hiába koncentráltam arra, hogy legalább addig aludjon, amíg a kávém
megiszom), de egész egyszerűen közöltem V-vel, addig övé a gyermek amíg
megkávézom, és mivel nem volt választása beletörődött a sorsába (nem volt 3
perc, mielőtt valaki megsajnálná)! Bár járt volna a kaja Barninak is, hiszen
saját jegye volt, nem hoztak neki, de tudtam, hogy mindennek borzasztó az íze,
nem foglalkoztam vele. Nem tudom mikori a péksüti, vagy hogy tárolják, de én
ilyen állagú zsömléből maximum fasírtot szoktam csinálni. Ha lett is volna
gusztusom a kajára, Barni gondoskodott róla, hogy ne legyen. Ahogy az ölembe
vettem a tálcát és törtem a péksütiből, hogy odaadom neki, hátha megeszi, jól
bekakált.

Szóval bevonultunk a mosdóba és megpróbáltam kivitelezni a
lehetetlent, egy ellenkező gyereket tisztába tenni egy lyukban. És itt
szeretnék köszönetet mondani Thomas Edisonnak az elektromosság területén
végzett munkájának. Barnit annyira lekötötte a sok rejtett világítás, hogy
egyetlen hang nélkül hagyta magát rendbe tenni.

Barni megreggelizett az általunk vitt mini Jó reggelt falatkákból
(hú ez nagyon bejött neki, nagyon sokat megevett belőle otthon is) és már csak
1 órát kellett szórakoztatni a leszállásig. Az utóbbi időben egy helyben
tartani szinte lehetetlen, most is próbált járkálni és mivel nem voltak túl
sokan é snem zavart senkit kicsit hagytam. Ez a nagy gép fél óra alatt
ereszkedik le 10.000 méter magasból. Ez jó, mert nem dugult be a füle, így nem
volt sírás, viszont ebben a fél órában tartani kellett az ölemben. A sréhen
mögöttünk ülő pár jól elszórakoztatták, fényképezték, kamerázták, amit nagyon
szeret, mindig mosolyog.

Már említettem, hogy a bangkoki nemzetközi reptér hatalmas,
a géptől több száz méterre van az útlevélellenörzés, a mozgójárdán is több mint
tíz perc oda eljutni.

V vitte a csomagokat nekem csak Barni ült a nyakamban,
de már csak sírni volt kedvem. Túl az ellenőrzésen begyűjtöttük a bőröndöket és
mind a kettőnknek jutott egy-egy kocsi, nekem még egy gyerek is, akit vagy a
kezemben vagy a nyakamban tudtam csak vinni (érdekes, hogy Barni milyen jól
elvan szinte mindenkivel, de mostanában a lakáson kívül csak én cipelhetem, ez
már nagyon fárasztó, ha V átveszi ordít).

A sofőr persze a reptér másik végén várt minket (nem az ő
hibája) így ujabb több száz métert kellet megtenni a hol tanácstalanul álldogáló,
hol fényképeszkedő emberáradatban gyerekkel a nyakamban egy qrva nehéz kocsit
tolva. Már káromkodni sem volt erőm.

Sem a reptértől az apartmanig tartó útról, sem a
felcuccolásról nincs emlékem, de túl voltunk a 20 órás utazáson!