Június 15.-Június 23.

2012 június 28. | Szerző: Gesztenye13 |

Hát igen, több mint 1 hete itthon vagyunk és szinte nincs is bekapcsolva a számítógép. Bangkokban a reggeli kávét sem tudtam nélküle meginni. Barnu nagyon élvezi az itthonlétet, végre a Papa-Mamák trió háromdimenziós lett.

A hazaút kicsit nehéz volt, jobbra számítottam. Majdnem az utolsó pillanatban értünk ki a reptérre, a búcsú után megállás nélkül mentünk a géphez, Barni a saját lábán, sírás nélkül pedig már nagyon fáradt volt. Örültem mikor megtaláltuk a székünket. Éppen hívni akartam V.-t, hogy merre vagyunk, amikor egy csajszi lépett oda hozam, hogy valaki beszélni szeretne velem és kérem kövessem őt. Kérdeztem, hogy miről van szó, de nem tudta megmondani, így Barnit és a kézitáskámat cipelve kiszálltunk a repülőből és visszamentünk egészen a kapuig, ahol egy pasi elkezdte kérdezni, hogy ez meg ez a mi székünk és így hívnak-e engem. Ilyenkor nagyon ideges tudok lenni, mert sajna az angol tudásom nem némi kívánni valót hagy maga után, hanem a béka segge alatt van, és izgulok, hogy nem fogok megérteni valami fontosat. Na de a lényeg, azért rángattak ki a gépből, hogy megkérdezzék, nem cserélném-e át az üléseinket máshova. Mondtam, hogy nekem ez így jó, mert Barni alszik belül és kívül és remélem felébredek mielőtt leesik és nem szeretném elcserélni. Mialatt ezt megbeszéltük a pasival VISSZAsétáltunk a gépbe, én cipelve a gyereket. Amikor látta, hogy kezdem Barnit átöltöztetni alvós ruhába még 1x megkérdezte, hogy nem cserélek-e. Jól odaböfögtem neki, hogy nem és elfordultam. Mit nem értett meg elsőre nem tudom, amikor a baromi gazdag szókincsemmel nem mondtam!

Barni már a felszállás közben elaludt a kezemben, ami jó volt, csak utána nem tudtam letenni, annyira kapaszkodott belém. Harcoltunk vagy fél órát, de én nyertem és pont megkaptam a vacsimat, ami az Egyptair-nek most sem sikerült túl jól, az édesség ehető volt. Vacsi után próbáltam elaludni, de annyira hideg volt a gépen, hogy vacogott a fogam. Az egyik középső ülésről szereztem Barninak egy takarót, jól bebugyoláltam, aztán kértem egyet magamnak, mert nem bírtam elaludni. Később sem, mert Barni megébredt és csak sírdogált akárhogy simiztem, nem akartam mellé feküdni, mert akkor később nem tudok átmászni a helyemre. Aztán végül mindenki a saját ülésében elaludtunk. A leszállás előtt másfél órával ébredtem, Barni még aludt fél órát, így kényelmes reggelizés után már szálltunk is lefele. Barni gyerekmenüjében cornflakest kapott, amit szerencsére tej nélkül is nagyon szeret, és a péksütemények melegek voltak, most először, amióta utazgatunk. Wowww.

Kitűnő szórakozás

Barni szipogása szerencsére nem okozott gondot a leszállás közben, a szívószálas kulacsa nagyon bevált. A földet érés kicsit izgi volt, ahogy leértünk egyből berántották az összes féket és minden autónk, kulacsunk elrepült. Ugyan senki sem segített felszedni, de legalább nem léptek rá :-). Kezdem mindenben meglátni a jót!

Nagyon gyorsan végigmentünk a reptéren, mi az összes beszállókártyát megkaptuk Bangkokban, így gyors útlevél ellenőrzés után már mehettünk is a váróba. Kicsit több, mint 6 óránk volt a következő gépig. Ez még nekem sem kevés, hát még egy kisgyereknek. A legeleje még jó volt, mert ketten voltunk egy nagyon részen, de aztán jött két arab család, apák feleségekkel meg egy csomó gyerek. Reménykedtem, hogy gyorsan továbbutaznak, de végül nem sokkal előttünk indultak ők is. Próbáltam én minden rendelkezésemre álló dologgal szórakoztatni Barnit, de még a Bogyó és babóca sem volt nyerő, elaludni is csak a várakozás vége fele sikerült neki, de így meg ébresztenem kellett, hogy cseréljünk pelust és én is eljussak a mosdóba. Ekkor már kevesen voltunk a váróban, így megkértem az ott dolgozó egyik fiúkát, hogy pátyolgassa kicsit Barnut, amíg szánok magamra egy kis időt :-).

Úgy jöttünk ki a váróból, hogy legyen egy kis időnk golfautózni, ez nem más, mint Barni ül az álló autóba és fogja a kormányt, és mutatja a kulcs helyét. Nekem nem annyira szórakoztató, neki annál inkább. Kiszúrtam egy közeledő golfautót, mutattam Barninak, hogy annak még a lámpája is ég, na az tetszett neki igazán. A srác, aki vezette észrevett Barni rajongását és elvitt minket a liftig, amivel le tudunk menni a kapuhoz.  Ez kb. 100 méter volt, Barnu nagyon csalódott volt, hogy ilyen hamar leszálltunk és perceken keresztül nyafogott, hogy autó-autó, hiába állítottam egy hatalmas ablak elé, ahonnan látta a jövő-menő autókat.

Kairóban busz visz ki minket a repülőhöz, így az utolsó ellenőrzéshez előrefurakodtam kicsit, mert le akartam ülni. Meg is szívattam magunkat. A busz egy, a BKV által leselejtezett buszok közül. 1., lépcsős, középen a kapaszkodóval, ideális kisgyerekkel és bőrönddel a kezedben fel és leszálláshoz, 2., nincs légkondi (inkább nem hasonlítom össze, hogy januárban a business utasoknak külön buszuk volt…). Saját levünkbe főve megérkeztünk a géphez és a sofőr csak az első ajtót nyitotta ki. Mi pont ott ültünk, úgy voltam vele vagy leszáll mindenki és mi megyünk utoljára (úgyse hagynak itt) vagy valaki megszán és segít leszállni. A második történt, egy srác segített, sőt felvitte a gépbe a bőröndünket.

Nagyon nyugodt útunk volt, és gyönyörű, szinte nem is láttunk felhőt. Sikerült pár képet csinálni, szerintem nagyon klasszak lettek.

Evés után nem sokkal Barni elaludt, így egy kicsit én is fellélegeztem. Mivel rajtam csüngött, pihenni nem tudtam, de legalább nyugi volt, nem álltam messze a sírástól. Nagyon, de nagyon fáradtnak éreztem magam. Viszont a leszállás kárpótolt mindent. Az eddigi leszállások mindig a városon kívülről történtek, most meg egyszer csak azt vettem észre, hogy lakott terület felett repülünk, ahogy jobban néztem megismertem a soroksári teherpályaudvart és a Waberer raktárakat. Még fel sem fogtam teljesen amikor megismertem a csepeli víztornyot és a házat, ahol a tesómék laknak, illetve mi régen laktunk. Szerencsére a kézitáskám ott volt mellettem, benne a telefonommal, de a csepeli látványról már lekéstem. Kaptunk egy sétarepülést Budapest felett, gyönyörű volt, a hidak, a Budai vár, a Margitsziget, amikor felismertem a Hősök terét hangosan mondtam Barninak, úristen a Hősök tere, a Városliget, az utca ahol lakunk. Tiszta extázisban voltam. Aztán eszembe jutott, mennyi gépet láttam és hallottam a nappaliban ülve, Barnit etetve, csak most a másik végén voltunk.

A hidak, a Gellért hegy a Citadellával, a Budai vár

Margitsziget

Hősök tere, Városliget, Széchenyi fürdő

Látszik a ház, ahol lakunk

Nagyon jó érzés volt így hazajönni!!!!!

Szerencsére Budapesten gégecsőre áll a gép, így csak a hepe-hupás padlóval kellett megküzdenem, mert mindig elakadt a bőrönd, de ilyen közel a célhoz ez már semmiség.

Persze a végén jött a feketeleves. A nagy bőröndünk épségben megérkezett, de a kisebbikről eltűnt a lakat, így bárki ki tudta nyitni. Persze mentem reklamálni. A hölgy nagyon rendes volt, de nem tudta ilyen helyzetben mi a teendő. Végül felhívta az Egyptair irodáját, hogy ilyenkor mi van, akik közölték, hogy mondjam meg mi hiányzik a csomagból. Ha nem tudom megmondani, utólag nem reklamálhatok. Majdnem kikaptam a csaj kezéből a telefont, hogy megmondjam az Egyptair-es picsának, hogy amennyi pénzt kifizettük a repjegyre kinyalhatnák a seggem, ha hagynám!!!  Gondolhatjátok, hogy erre teljesen kiakadtam. 1., ez a bőröndöt V. pakolta be, akit nem tudtam felhívni telefonon valami miatt, 2., 22 óra utazás után örültem, hogy lyuk van a seggemen (többet már nem hozom szóba nemes testrészem:-)), már nem tudtam gondolkodni. Közben Anyuék hívnak, hogy hol vagyunk. Mondom hívják fel V.-ot, hogy hívjon engem, mert éppen reklamálok. Ő el tudott érni és csak kb. fogalma volt, hogy mi volt a bőröndben. Király. Persze Barni közben ide-oda tekerget, próbált minden ajtón bemenni, neki nem akadály az “idegeneknek tilos a bemenet” felírat.

Kinyitottam a bőröndöt, hogy belenézzek, de nem tűnt fel semmi hiányosság (az összes értékes dolog a kézi poggyászban volt, ami ettől qurva nehéz volt, de legalább megérte). Odafordultam a pulthoz, hogy azért írja meg a jegyzőkönyvet, ha mégis balhézni akarok és mire visszafordultam Barni felállította a nyitott bőröndöt és minden kiszóródott belőle. Na itt volt az a pont, amikor elbőgtem magam. Egy másik reklamálós srác jött segíteni, mert látta, hogy teljesen kiborultam. Végül a szerintem semmi sem hiányzik végszóval, hónom alá csapott gyerekkel távoztam.

Kinn átadtam magunkat Anyuék kezeibe és kikapcsoltam az agyam.

Hétfőre összeszedtem magam, mert vezetni akartam legalább az első bevásárlóközpontig, mert kedd reggel Pestre kellett jönnöm és közel fél év kihagyás után izgultam, hogy fog menni. Csak 1x fulladtam le, szóval klassz csaj vagyok :-)! Doki után bevetettem magam a turiba, de egész szolid voltam, de csak mert nem voltak annyira jó cuccok.

Letudtam a kötelező továbbképzést is, addig Anyu volt Barnival. Érdekes módon nem panaszkodott utána, hogy milyen későn tudott csak elaludni.