Január eleje

2012 január 13. | Szerző: Gesztenye13 |

Hát akkor folytassuk….

 

Gondoltam kipihenem magam a tanulás után, így nekiálltam
takarítani, lakást feldíszíteni. Hát lassabban ment, hogy az egyik lábamon
folyamatosan egy gyerek lógott, de már nem volt képem lepasszolni Anyunak, mert
sokat volt vele, amíg én tanultam.

A takarításnak két kimenetele volt, egy viszonylag tiszta és
rendezett lakás (kb. egy napig) és egy lesérült takarító, ugyanis a vízes
padlón hatalmasat estem valahogy a csípőmre. Leginkább akkor fájt, amikor
feküdtem, így leginkább mozgásban voltam. Ha lassan is, de menni tudtam,
viszont vezetni nem, így lőttek a kényelmes, nyugodt ajándékvásárlásnak is.

17-én megérkezett V, elé kimentünk a reptérre, de úgy
vezettem, hogy a kezemmel emeltem a lábam a kuplungra (ez a városban egy élmény
volt), így már a reptéren átadtam neki az autót. Egyénként tök jó fej voltam,
vittem V-nek kabátot, mert gondoltam, hogy nem lesz nála semmi meleg ruha. Az
más lapra tartozik, hogy a parkolóban hagytam a kabátot, így végül egy szál
ingben sétált ki az autóig.

Nagyon vártam, hogy V hazajöjjön, de tudtam, hogy
innentől már csak napok vannak, hogy csomagolni kelljen.

 

Szeretem a karácsonyt és mindig nagyon vártam, és ez volt az
első karácsonyt, amit már Barni is megélt, tetszett neki a sok fény, a
gyertyák, a csillagszóró és persze az ajándékok. Az elmúlt hetekben kialakult
napi ritmusunk ugyan borult az ünnepeket alatt, de jól teltek az ünnepek.

Nem úgy az azt követő napok. Tesómék karácsonyra nem csak
ajándékot hoztak, hanem valami jó kis hányos-fosos vírust is, ami szépen sorban
mindenkit levett a lábáról. Én speciel ilyet 
még nem éltem át, szerencse, hogy az igazán rossz része csak egy nap
volt. A legjobban Barni vészelte át, de nagyon sajnáltam szegényt. Hányás után
mindig próbált inni, de semmi nem maradt meg benne. Én előtte egy nappal voltam
rosszul, de mozdulni nem bírtam, ő bezzeg két hányás között úgy eldugta
V telefonját, hogy napokig nem találtuk meg (ekkor már hetek óta nem
találtam a távkapcsolót, amit szintén eldugott, Apukám a karácsonyi készülődés
közepette úgy elrakta az asztalról a V ajándékát, hogy ajándékozásig sem
lett meg, csak pár nappal később).

Az ünnepek között Barni nagyfiú lett, egyszer az én
rosszullétem miatt, egyszer a fáradságtól szopi nélkül aludt el. Hát nagyon
vártam ezt a pillanatot. Az utazás miatt még összebújtunk a többi este, de ez
már végefelé járunk a dolognak.

Szilveszter este ettünk először rendes ételt, de még nem
igazán kellet volna!

 

Másodikán V nem volt otthon, de én már egész nap
válogattam, pakolgattam, csomagoltam. Nagyon rossz nehéz szívvel, szomorúan bepakolni
a bőröndbe.

Álltam a ruhásszekrény előtt és nem bírtam felfogni, hogy
két nap múlva a 30 fokban nincs szükség bélelt nadrágra, harisnyára és a
szőrmés mellényre. Végül a legmelegebb ruhák maradtak, de biztos lenne olyan,
aki hülyének nézne, hogy miért hoztunk ki 5 db harisnyát a gyereknek.

A rengeteg ajándékba kapot játékot is szelektálni kellett,
mert nem fért el minden, főleg a súlykorlát miatt. Az egyik bőröndöt le tudtam
mérni, az 30 kiló volt, de a másikat nem tudtam úgy tartani, hogy a mérleg ne
írja ki, hogy error. Az biztos volt, hogy nehezebb, mint a másik.

Barni hozta a formáját és ahogy elfordultam minden repült ki
a bőröndből, valami dobálós sportot kell keresni neki!

A csomagoláshoz áznéztem a szobában lévő összes szekrényt,
aminek meg is lett az eredménye több hetes száműzetés után meglett a
távkapcsoló, majd nem sokkal később a telefon is. Egyébként akkor is benéztem a
szekrényekbe, de teljesen betornázta a ruhák mögé a dolgokat.

 

Harmadikán a legfontosabb programunk a szandálvásárlás volt.
Nem néztünk ki hülyén egymás mellett az üzletben egy másik családdal, akik
éppen a csizmakészletüket töltötték fel.

A csomagolás nagy részét délután be kellett fejeznünk, mert
a két nagy böröndöt V elvitte Anyukájához, aki kihozta a reptérre.

 

Így negyedikére már tényleg csak a maradékot kellett
elpakolni és rendet tenni a lakásba. A magyar „ízek“ közül nekem leginkább a
túró hiányzik kint, így utolsó nap reggelire kaptam túrós kalácsot, indulás
előtt meg ettem egy kis vargabélest, ami Barninak is nagyon ízlik egyébként,
szép adagot meg is evett belőle ő is J.

A kocsiban egész úton azon gondolkodtam, hogy mi legyen
Barni téli dzsekijével. Vigyük magunkkal, vagy Anyuék hozzák haza, de hátha
szükség lesz rá pl. Kairóban el kell hagyni a repteret egy riadó miatt, vagy
bármi történhet. Tiszta zizi voltam. Végül a kabát maradt, de a meleg sapit
vittem, hátha…

Egy óra után kicsivel értünk ki a reptérre. Gyorsan
becsomagoltattuk a gyerekülést majd következett a becsekkolás.

V nem kis küzdelem árán felrakta a szalagra a
legnagyobb bőröndöt, mire  a csajszi
közölte, hogy 32 kg-nál nem lehet több a csomagban, vegyünk ki 2 kg-ot belőle.
Bőrönd le, hagy izmosodjon Apuka, 2 kilónyi könyv átpakol az otthon 30 kg-ra
hitelesített csomagba, bőrönd vissza. Így már oké. A 3 bőrönd és a gyerekülés
közelített a 90 kilóhoz, de még jók vagyunk.

Jött az általam nagyon nem szeretett rész, a búcsú előtti
percek, de Barni megoldotta, mert mindenkit elvitt egy kör mozgólépcsőzésre,
így gyorsan eltelt az idő. A sírógörcs most sem maradt el a részemről, de
legalább a biztonságiakat felrázom kicsit, mert a sírástól olyan foltok vannak
ar arcomon, mint aki valamilyen biológiai fegyvert áldozata lett.

A VIP váró fele csorgattam a nyálam egy kicsit a Frey-will
pultoknál, de aztán szednem kellett a lábam, mert a fiúk már messze járnak. A
váró szerencsére jól el van látva állólámpával, így Barni szórakozása adott, 1
órán keresztül kapcsolgatta fel-le őket. Én nyugodtam megkávéztam.

A gépünk kicsit csúszott, valószínű a nagy köd miatt, de
aztán beszállhattunk. Októberben mikor jöttünk haza a Kairó-Bp részen
turistajegyünk volt, így a visszaúton sem volt másképp, V nem tudta
átrakatni a jegyünket, mert bezzeg Ő a rövid úton is business-en utazott!
Igazából a szék ugyanaz csak egy csurba függönyt húznak el, hogy ne lehessen
látni mi történik náluk (ezt nem véletlenül írom)! Barni szerintem emlékezett a
fejünk felett lévő lámpákra, mert ahogy leraktam a székbe, felállt és próbálta
elérni. Nem érte el, csak az ölemből.

A nyálas idő ellenére sima volt a felszállás, gyorsan a
felhők felett voltunk, ahol ugyebár mindig süt a nap, momentán telibe a szemembe.
Így inkább a repülőn nézelődtem és láttam, hogy V-n kívül csak egy Egyptair
egyenruhás pasi ül a business-en, amikor is megjelent egy nagyon dekoratív
sztyuvi és szépen elhúzza az elválasztó függönyt. Alaposan meg is igazította,
biztos, ami biztos senki se lásson oda. Oké gondoltam magamban, mint a turistán
utazó pórnépnek nincs jogom még csak oda se látni, nemhogy nézni mit csinál V,
de mint a gyereke anyjának igenis jogom van!!! Gondoltam odahívom ezt a
sztyuvikát, hogy megmondjam a véleményem, de a nagy gondolkodásba arra jutottam
biztos nem ért olyan jól angolul, hogy boldoguljunk! Remélem mindenki tudja,
hogy csak hülyéskedek!

 

Viszonylag gyorsan hozták kaját és hát kértem Barniét is,
mert egész szépen használja csáprágóit és ha ízlik neki valami el is pusztítja.
Mondta a sztyuvi (ez egy másik volt, a dekoratív azóta sem bukkant elő a
függöny mögül), hogy várjak egy kicsit. Ezt Barni vagy nem hallotta, vagy nem
érdekelte nekiállt enni az enyémet. Mivel annyira nem voltunk éhesek, (Barni a
déli vargabéles után a reptéren evett 2 kis joghurtot, amit V Anyukája
hozott neki, majd a váróban egy kicsi pogácsát és 1 túrórudit-mondom, hogy van
huzatja) elosztottuk. Egyszer csak ott a sztyuvi egy üveg bébiétellel (Unilever
4 hós kortól) és egy üveg sütőtöklével, mondom mi nem kértünk ilyet, ez a
gyerek már ételt eszik. Egyébként volt egy másik kisgyerek is a gépen, lehet ők
kérték. A legjobb az egészben, hogy tavaly májusban ezen a járaton nem lehetett
kérni külön bébipapit.

V nagyon jól elszórakozott a függöny mögött, egyszer
sem nézett ránk, szidtam is rendesen. Kaja után lámpáztunk még egy ideig (a két
kapcsoló között van a sztyuvihívó gomb, így kitekert nyakkal végig figyelnem
kellett, hogy ne hívja oda őket félpercenként) majd Barni aludt egy órát. Utána
odavittem V-nek, mert már elegem volt. Éppen visszaültem a helyemre, amikor
felvillantak az öveket bekapcsolni lámpa (megkezdtük az ereszkedést) és
V szinte felpattant a székből és hozta vissza Barni. A fülbedugulás
szempontjából rossz csak a leszállás. Mivel Barni nem cumizik úgy gondoltam
próbálom itatni és legvégső esetben szopi. Egy ideig iszogatott, de aztán
ordítani kezdett és a fülét markolászta. V egyből jött osztani azt észt,
hogy itassam, de ha egy gyerek nem akar inni, akkor és fejen állok akkor sem
tudom megitatni.  Megpróbáltam lefektetni
az ölembe, hogy akkor szopi, de feszítette magát vissza az ölembe és sírt. Hát
akkor hagytam sírni, attól is kidugul a füle.

Hát túl sok mozgástere neki sem volt.

 

Sötétbe érkeztünk meg Kairóba, csak a fényeket láttuk
leszálláskor. Kairóban a repülő messze áll meg a termináltól, busz visz oda
minket. V magához vette a kisbőröndömet, nekem csak a kézitáskám maradt és
Barni. Nem tülekedtem a kiszálláshoz, a busz úgyis mindenkit megvár.
V gyorsan kiszállt majd engedtek minket is. Felszállva a buszra keresem
V-t, de nem láttam. Visszanézek a gép felé hátha eljöttem mellette csak nem
vettem észre (ez egyébként kizárt), de nem láttam sehol. Kérdeztem hangosan
Barnit, hogy hol az apja, amikor egy srác mondja, hogy elment egy másik
busszal. Néztem bután, hogy milyen busszal, meg hogy hova. Lassan mi is
elindultunk, amikor tudatosult bennem, hogy ott vagyunk ketten Barnival útlevél
és repjegy nélkül, mert azok V-nál vannak. Ekkor már csak reménykedtem, hogy
ugyanoda visznek, ahova Őt vitték. 
Odavittek. Azt monda a business utasoknak külön busz jár, igaz Ő volt
rajta meg az Egyptair-es fickó összesen, de ez jár (bezzeg, amikor én is business-en
utaztam, akkor nem járt, vagyis járt a busz csak nem jött).

 

Bp-en nem kaptunk beszállókártyát a másik gépre, így először
azt intéztük. Látta a srác, hogy hárman vagyunk, de V külön szólt, hogy
egymás melletti jegyeket szeretnénk (II 
III  II – így vannak az ülések egy
sorban, logikus lenne, hogy középre kapunk hármat). Ami nekem logikus az arab
fickónak nem volt, kaptunk kettőt a szélére és egyet mellette a középső részen.
Valószínű V sem bízott az arab logikában, mert külön megnézte hova szólnak
a kártyák. A legjobb az egészben, hogy mi ültünk volna V-vel egymás mellett és
Barni külön. Kaptunk új kártyákat, mostmár középre és egymás mellé.

Mostmár csak 3 órát kellett átvészelni a reptéren. Itt is be
tudtunk ülni a VIP váróba és eleinte jó volt, mert rajtunk kívül 2 pasi volt és
rengeteg lámpa, aminek a kapcsolóját pont elérte Barni, ha felmászott a
fotelbe.

 

Ezzel elég jól elszórakozott egy jó darabig, de egyre többen
lettünk így először V majd én vittük el sétálni Barnit. Mi nem jutottunk
túl sokáig, mert találtunk egy golfautót, amin rengeteg érdekes dolog volt. Az
utolsó 1 óra volt húzos, akkor már nagyon fáradt volt Barni. Legjobban az
internetezés kötötte le, de vártuk már nagyon a beszállást.

Ami a következő tortúra volt, annyira lassan haladt a sor a
biztonsági ellenőrzéshez, hogy az elsők már szálltak be a gépbe, de a sor vége
még nem látszott. Barni hisztizett egy sort, de senkit nem hatott meg annyira,
hogy előre engedjenek. Na mindegy eljutottuk a géphez. Elfoglaltuk a helyünket,
én átöltöztettem Barnit alvós ruhába és vártunk a felszállásra és az előttünk
álló 7.5 órás repülőútra. Barni egyből kiszúrta a világító gombos kapcsolót
illetve a pici olvasó lámpákat, őt innentől kezdve nem érdekelte más.
Felszállás után lefektettem a középső ülésre, de nem akart aludni az
ultrafáradság ellenére, csak a kapcsolóval szórakozott. Mire hozták a vacsit
elaudt, így evés után mi is megpróbáltunk aludni, de sehogy sem volt jó.

 

Tizenakárhányadik ébredésem után már nem is próbáltam
elaludni, hanem szugeráltam a monitort, hátha hamarabb odaérünk. Nekem nagyon
bejön ez a kijelző folymatosan tájékoztat, hogy merre járunk, milyen magasan
vagyunk, mekorra utat tettünk meg, mennyi van hátra stb…

 

Két órával a leszállás előtt kezdtek mozgolódni a sztyuvik,
készültek a reggelik. Ha nem is vagyok éhes akkor is várom, mert legalább
történik valami. Barni pont akkor ébredt amikor kezdték osztani a kaját (szóval
megint hiába koncentráltam arra, hogy legalább addig aludjon, amíg a kávém
megiszom), de egész egyszerűen közöltem V-vel, addig övé a gyermek amíg
megkávézom, és mivel nem volt választása beletörődött a sorsába (nem volt 3
perc, mielőtt valaki megsajnálná)! Bár járt volna a kaja Barninak is, hiszen
saját jegye volt, nem hoztak neki, de tudtam, hogy mindennek borzasztó az íze,
nem foglalkoztam vele. Nem tudom mikori a péksüti, vagy hogy tárolják, de én
ilyen állagú zsömléből maximum fasírtot szoktam csinálni. Ha lett is volna
gusztusom a kajára, Barni gondoskodott róla, hogy ne legyen. Ahogy az ölembe
vettem a tálcát és törtem a péksütiből, hogy odaadom neki, hátha megeszi, jól
bekakált.

Szóval bevonultunk a mosdóba és megpróbáltam kivitelezni a
lehetetlent, egy ellenkező gyereket tisztába tenni egy lyukban. És itt
szeretnék köszönetet mondani Thomas Edisonnak az elektromosság területén
végzett munkájának. Barnit annyira lekötötte a sok rejtett világítás, hogy
egyetlen hang nélkül hagyta magát rendbe tenni.

Barni megreggelizett az általunk vitt mini Jó reggelt falatkákból
(hú ez nagyon bejött neki, nagyon sokat megevett belőle otthon is) és már csak
1 órát kellett szórakoztatni a leszállásig. Az utóbbi időben egy helyben
tartani szinte lehetetlen, most is próbált járkálni és mivel nem voltak túl
sokan é snem zavart senkit kicsit hagytam. Ez a nagy gép fél óra alatt
ereszkedik le 10.000 méter magasból. Ez jó, mert nem dugult be a füle, így nem
volt sírás, viszont ebben a fél órában tartani kellett az ölemben. A sréhen
mögöttünk ülő pár jól elszórakoztatták, fényképezték, kamerázták, amit nagyon
szeret, mindig mosolyog.

Már említettem, hogy a bangkoki nemzetközi reptér hatalmas,
a géptől több száz méterre van az útlevélellenörzés, a mozgójárdán is több mint
tíz perc oda eljutni.

V vitte a csomagokat nekem csak Barni ült a nyakamban,
de már csak sírni volt kedvem. Túl az ellenőrzésen begyűjtöttük a bőröndöket és
mind a kettőnknek jutott egy-egy kocsi, nekem még egy gyerek is, akit vagy a
kezemben vagy a nyakamban tudtam csak vinni (érdekes, hogy Barni milyen jól
elvan szinte mindenkivel, de mostanában a lakáson kívül csak én cipelhetem, ez
már nagyon fárasztó, ha V átveszi ordít).

A sofőr persze a reptér másik végén várt minket (nem az ő
hibája) így ujabb több száz métert kellet megtenni a hol tanácstalanul álldogáló,
hol fényképeszkedő emberáradatban gyerekkel a nyakamban egy qrva nehéz kocsit
tolva. Már káromkodni sem volt erőm.

Sem a reptértől az apartmanig tartó útról, sem a
felcuccolásról nincs emlékem, de túl voltunk a 20 órás utazáson!